2. rész

Az első gondolatok

Jól emlékszem, azokra a pillanatokra mikor Obi-Wan tanított. 14 éves voltam, mikor már átrágtam magam az egész Jedi Kódexen már megvolt az álmaimban látott fénykardom és lett egy apám. Obi-Want már akkor apámként tiszteltem. Vagyis akkor is már elég önfejű voltam, de a mesteremet valamiért... vele csak akkor álltam szemben ha már tényleg nem bírtam ki, hogy ne mondjam el, hogy nem értek valamivel egyet... és volt jó pár ilyen. De általában megértettem. Biztos, hogy nem rólam kell példát venni, de ezt az életem során be is bizonyítottam. Padawanok közül sem én voltam a legjobb... 12 voltam mikor komolyabban rátértünk arra, hogy én vagyok a Kiválasztott. Az az érzés, amit akkor éreztem és rájöttem arra, hogy ez mekkora teher. Nem akartam. Volt egy időszak mikor haza akartam menni. A Tatooinra, édesanyámhoz. De nem engedtek. Így inkább kitöröltem magamból az egész Kiválasztott izét és próbáltam magamra úgy tekinteni, mint egy átlagos jedi. Sokszor nem úgy éreztem magam. A mesterek is bizonytalanok voltak bennem. 14 évesen. 14 évesen már teljesen máshol járt az eszem...
Obi-Wan elvitt egy sötét terembe és valami hologrammot mutatott. A galaxisról. Sokszor láttam már, de most mintha megérintett volna valami.
-Mester, ez melyik bolygó?-kérdeztem és rámutattam egyre. A több ezerből valamiért az az egy fogott meg. Mit sem sejthettem akkor arról, hogy ott az életem során történni is fog valami...
-Ó, az... az a Mustafar. Az egész egy nagy láva, semmi sincs ott ami érdekes lehetne-sóhajtott. Én tovább bámultam azt a kis gömböt. Lehunytam a szemem és a gondolataimba mélyedtem. Obi-Wan látta, hogy koncentrálok nem zavart meg. Egy lávás helyet láttam. Sehol senki. Várjunk csak ott! Ott van egy kiálló sziklaszerűség. 2 alak vív egymás ellen, de nem látom kik ők. 2 kék fénykard... aztán hirtelen minden eltűnt és egy fekete maszkos alakot láttam. Kinyitottam a szemem. Ennyi volt a látomás.
-Mit láttál, Anakin?-kérdezi rémülten a mesterem mikor meglátta, hogy hulla sápadt vagyok.
-Nem tudom-néztem rá őszintén-valami szörnyűt, de nem tudom mi volt az!-mondtam lihegve.
-Tényleg nem tudod mit láttál?-kérdezi ismét.
-2 jedi harcol egymás ellen. Ott, a Mustafaron! Oda kell mennünk!
-Anakin, ez csak egy látomás, az se biztos...
-Mester! Láttam! Tudom, hogy ott vannak!
-Nem mehetünk oda csak úgy!-kezdte elveszíteni a türelmét.
-Miért nem?-kiáltottam vissza.
-Honnan tudod, hogy ez tényleg megtörténik? Vagy, hogy egyáltalán most?
-Én...nem tudom, mester-dőltem neki a falnak aztán végigcsúsztatva a hátam leültem. Obi-Wan leguggolt mellém.
-Nyugodj meg ifjú padawan. Ha meg is történik az amit láttál, akkor azt a sors akarta így. Gondolj bele inkább, hogy te soha ne fordulj a jedik ellen. Semmi értelme nem lenne. És miért hiszed azt, hogy egymás ellen harcoltak és nem csak gyakoroltak-nézett rám. Elgondolkoztam aztán eszembe jutott a fekete alak.
-Mester, te magad mondtad, hogy semmi érdekes nincs a Mustafaron csak láva, akkor miért mennének oda gyakorolni?
-És harcolni?-kérdezte vissza. Ügyes.
-Mester, fogalmam sincs. De azok ott igenis harcoltak, tudom!
-Honnan? Miért vagy ennyire biztos ebben?-Obi-Wan mélyen a szemembe nézett. Ó, hogy utálom mikor olvas a gondolataimban!
-Anakin, te félsz-nézett rám. Igen féltem! Az a fekete alak mintha a lelkembe hatolt volna és betöltött félelemmel. Rémisztő volt.
-Figyelj ide, Anakin! Nem szabad félned, érted? Egyáltalán mi volt ennyire félelmetes? 2 párbajozó jedi? Értem, ha rosszul viseled. De nyugodj meg ilyen nem történhet. A jedik nem ilyenek.
Felálltam hátat fordítva Obi-Wannak. Nem akartam elmondani neki a fekete alakot. Megálltam a kis bolygó előtt aztán elővettem a fénykardom. Csak néztem.
-Mester, mi van ott?-kérdeztem.
-Tessék?-kérdezte azonnal vissza. Sóhajtottam egyet.
-Mi van a Sötét Oldalon?-mondtam ki továbbra is a fénykardomat nézve. Hallottam ahogy ő is feláll. Nem fordultam felé.
-Ezt... ezt, hogy érted?-éreztem benne a döbbenetet. Szerintem mindenre fel volt készülve de erre nem.
-Már mindent tudok a jedikről. De a Sötét Oldalról még soha nem mondott senki semmit. Csak azt, hogy kerüljem, meg, hogy a félelem, a harag, a gyűlölet mind odavezet. De ezzel le is tudtátok. Komolyan kérdezem-itt megfordultam és a szemébe néztem-Mi van a Sötét Oldalon?-kérdeztem ismét és megkönnyebbültem. Kimondtam.
Ahogy ott néztük egymást, mint mester és tanítvány különös volt. Láttam Obi-Wanon, hogy nem tud mit kezdeni. Lehunytam a szemem és az érzéseire összpontosítottam. 14 éves, de nagyon erős voltam. Ha Obi-Wan egyszerűen szabadjára engedte az érzéseit én azokat 14 évesen is megéreztem. Akkor is. A gondolatai Qui-Gon halálára irányult és arra a fura piros kardos lényre. Ő egy sith volt. Feltörtek bennem az 5 évvel ezelőtti érzések. Ahogy Obi-Wan kijött és mi megtudtuk, hogy mestere meghalt. De az a sith is. Obi-Wan ölte meg.
-Te már legyőzted a Sötét Oldalt?-kérdeztem tőle. Elmosolyodott és megrázta a fejét.
-A Sötét Oldalt én legyőzi nem tudom. Mindig lesz Sötét Oldal, Anakin.
-Kik azok akik áttérnek?
-Az elbukott jedik. Azok akik féltek. Ezért fontos, hogy kitöröld magadból a félelmet. A ragaszkodás, a tudatlanság félelme mind oda vezet! Én is tudni akartam az Erő Sötét Oldaláról. Qui-Gon ugyanezt mondta nekem, így én is csak ennyit mondhatok neked-mondta nyugodtan.
-De te már harcoltál egy sith-tel és meg is ölted-néztem rá. Tényleg azt akartam, hogy mindent mondjon el, amit csak tud.
-Gyere, ifjú padawan-mondta, kikapcsolta a hologrammot így újra világos lett, mi meg leültünk az asztalhoz.
-Milyen, megölni egy sith-et?-kérdeztem kíváncsian.
-Nem volt jó érzés az egyszer biztos-nevetett fel-Lehet, hogy megöltem, de azt a csatát nem én nyertem-fordította komolyabbra a szót-nem úgy öltem meg, mint ahogy egy jedinek méltó.
-Miért, hogy lenne méltó? Vagy fegyvertelen volt és úgy történt?-néztem rá.
-Nem, nem volt fegyvertelen. De a bosszúvágy volt az ami vezérelt. Nekem végig kellett néznem, ahogy Qui-Gon meghal. Megijedtem és bosszút akartam állni. Gyűlöltem őt. Nem a fény vezérelt engem akkor. De azóta én is sokat tanultam főleg tőled!
-Tőlem? Mit tettem én 5 év alatt, ami annyira megváltoztatott volna téged?-nevettem fel.
-Tudod Anakin nem csak a padawanok tanulnak a kiképzésük során. Talán majd egyszer megtudod milyen a mesterek sorsa-mosolygott őszintén rám.
Hát soha nem tudtam meg. Nem lettem mester hála magamnak... Bánom is. Elég sok mindent megtapasztaltam az élete során, aminek mindjárt vége, de ezt nem. Nem lehetett azt mondani soha, hogy Skywalker mester. Most, ahogy haldoklom gondolok bele, hogy mit is hagyhattam ki. Az előttem ülő alakra néztem. Ő. Őbelőle még lehet Skywalker mester...
Hihetetlen, hogy nem jöttem rá mindenre akkor. A két párbajozó jedi a Mustafaron, a két kék fénykard... az a fénykardom is már halott. Talán nem is baj. Hisz azzal a karddal rengeteg szörnyűséget tettem. El kellett tűnnie... És a fekete alak. Nem csak olyan volt, mintha a lelkembe hatolt volna. Nincs mintha... pont olyan volt. Mindig is a lelkembe akart furakodni. Míg végül megtalálta az alkalmas pillanatot. A fekete alak nem én voltam. Egy teljesen idegen alak. Ahogy végignéztem magamon, nagyon idegenkedtem attól amit láttam. Nem én vagyok ez. Anakin Skywalker, nem ez a szörnyeteg. Bárcsak... bárcsak ezt az előttem lévő hősnek is bebizonyíthattam volna...
Bár a Sötét Oldal továbbra is kíváncsi voltam, nem nagyon foglalkoztam vele. A látomásomat is viszonylag hamar elfelejtettem és nem foglalkoztam vele. Obi-Wan mindig is jó mesterem volt. Szerettem őt nagyon sok kalandon végigmentünk. Aztán eljött a "nagykalandok" kezdete. Amikor eljött a hír, hogy újra láthatom Padmét, aki az álmaimba mindig befurakodott és már nem a Naboo királynője. Padmé szenátornő.
Nekünk, Obi-Wannal volt a feladatunk megvédeni őt, mert merényletet indítottak ellene. Arról akkor fogalmam sem volt, hogy ezzel kerekestül megváltozik az életem. Padmé soha sem úgy volt a szememben, mint gyermekkori barátok...